Virágszálat motiválni

… nem lehet. Vagy de? Vagy kell egyáltalán?

Első körben érdemes megemlíteni, hogy a motiváció sok mindent takarhat és sok mindenre vonatkozhat. Ez is ilyen réteges hagymás dolog.

Talán durván hangzik, de én garantáltan nem fogok senkit megpróbálni rábeszélni arra, hogy járjon edzésre, mert az neki jó. Nem érzem úgy, hogy nekem a térítés a feladatom. Nincsenek ilyen értelemben népnevelői hajlamaim, azokkal foglalkozom, akik igénylik, hogy foglalkozzak velük, nem azokkal, akik nem. Ha tehát nem tudod eldönteni, szükséged van-e ránk és arra, amit a Bátorságsarok nyújtani tud neked, semmi gond – majd szólj, ha sikerült és igen 🙂

Szóval alapszinten, a dolgok elkezdésére nem motiválok, és arra sem, hogy legyen célod. Ha nincs, menj zumbára vagy spinningre 😉 Persze konkretizálni, rendszerezni, formába önteni, kézzel foghatóvá tenni stb. segítek, de a fontosságát nem fogom neked bizonygatni.

Ebből is látszik, hogy bizonyos agyi fejlettségi szintet el kell érned ahhoz, hogy egyáltalán bekerülj közénk 🙂 De az egészben pont ez a szép, hogy nálunk válogatott társaság van, ahol van egy meghatározó alap hozzáállás, ahol mindenki tanulni, fejlődni akar, kérdez, értelmez, gyakorol, megvalósít. És mindenki értékeli, hogy ‘végre nem hülyékkel van körülvéve’ 🙂

Amire viszont ösztönözni foglak, az az, hogy fejlődj. Ez néha ijesztő, mert egyszer csak azt mondom, hogy okay, akkor most hozd elő a [marhanagynak tűnő szám]-kilós súlyt és azzal fogsz töröközni. Vagy nyomni. Vagy hogy ma X számú swing lesz, és ez még semmi, mert a hónap végére eljutsz majd a duplájáig. Whatever. Neked lehetetlennek tűnik, de én tudom, vagy legalábbis nagynak gondolom az esélyét, hogy meg tudod csinálni. Ez egyszerűen azért van, mert én levezényeltem már vagy 50 kezdő csoportot meg mellette ugye edzettem egy csomó haladót is, tehát elég nagy (bőven négyjegyű) merítésre alapszik a tapasztalatom annak a terén, hogy mi lehetséges, mi várható, milyen egy átlagos fejlődési ütem, stb.  – míg a te kísérleti csoportod jellemzően csak egy fős (azaz te magad) 🙂 Szóval van az a helyzet, amikor én reálisabban tudom megítélni, mire vagy képes, mint te magad. Jellemző párbeszéd edzésen:

De én tuti, hogy ezt nem tudom megcsinálni!!
– Mikor volt az utoljára, hogy olyat kértem tőled, amit nem tudtál megcsinálni?
– Öööö… Háát… Végülis igazad van. Csináljuk.

Ha nekiállsz, ott leszek melletted. Vigyázok rád (spotter, ezt hogy mondják magyarul??), kölcsönzöm a Jedi-erőt, ha kell (mentális ACE, ha valaki így ismeri), meg esetleg kiabálok ilyeneket, hogy “Könyök!” “Has feszít!” “Őröld!”, stb. Csak annyit szólok, amennyit nagyon muszáj, mert azt akarom, hogy a feladatra koncentrálj. Amit tuti, hogy NEM fogok közben kiabálni, az az, hogy “Kiráály vagy Géééézaaaaaa, meg tudod csinálniiiiiii” és hasonló értelmetlen és tartalommentes dolgok. Ha nem gondolnám, hogy meg tudod csinálni, nem adtam volna neked ezt a feladatot, ld. fentebb. Meg mert nem vagyok pompomlány 😀 (Ha elképzelted és lefejelted a billentyűzetet, megérdemled :p)

Apropó pompomlány: nem foglak agyonajnározni, körbeugrálni, megtapsolni sem. Nem vagyok egy rommá dicsérős tipus. Ahogy az egyik csoportban valaki egyszer sommásan összefoglalta, és mint minden karikatúrában, ebben is van igazság:

“Gabiról azt kell tudni, hogy jár körbe és mindenkit cseszeget valamivel. Többnyire egy valakit heteken át mindig ugyanazzal az egy dologgal cseszeget.
Aztán egy nap meglepődve konstatálod, hogy valami újjal cseszeget… Na, AZ nála a dicséret, az azt jelenti, hogy az az előző dolog, amivel addig cseszegetett, már jó!”

Persze ez nem jelenti azt, hogy sosincs elismerés 🙂 De mivel a mottónk is az, hogy “Az eredmény számít, nem az igyekezet”, én is azt szeretném, ha első sorban a te teljesítményed beszélne helyettem. Ezért is edzünk programok alapján, és minden programban megvan az, hogy mi a cél, mik az ahhoz vezető lépések, és úgy vannak összerakva, hogy legyen a heti progressziókban és edzésről edzésre is kihívás, ugyanakkor teljesíthető is legyen. Innentől kezdve számszerűsíthető a fejlődés és nincs szükség arra, hogy objektív mércék híján a szubjektívekhez legyünk kénytelenek fordulni és az elfáradás szintje, a hányásvolumen, az izomláz mértéke vagy épp a hősiességérzet nagysága alapján kelljen megítélni az edzés minőségét.

Szóval összefoglalva: ÉN nem fogok senkit motiválni, hozott anyagból dolgozom, de igyekszem olyan környezetet és helyzeteket teremteni, ahol TE könnyebben tudod hosszú távon fenntartani vagy akár növelni is a TE motivációdat 🙂

És végül a Sarokrádió napi bölcselete:

A motiváció túlértékelt; a fejlődés tervezés és fegyelem kérdése, nem az álmodozás mértékéé.