Manapság, mint tudjuk, a fitnesz-iparban mindenre ráaggatják a „funkcionális” kitételt, pedig ebben az összetételben igazából nem jelent ez a szó semmit, vagyis semmi újat.

Tavaly nyáron Berlinben egy HKC-t tartottunk Pavellel, és a kurzus után valaki megkérdezte tőle, hogy szerinte mi a funkcionális edzés. Pavel válasza az volt, hogy ez így önmagában egy értelmezhetetlen kérdés, mert ilyenkor mindig tisztázni kell előbb, hogy „functional for what, and for whom”. Azaz attól függ, mihez és kinek.

Funkcionális ugyanis az, ami célszerű.
Jobban mondva:

C-É-L-szerű

=cél felé vivő, a szó szoros értelmében.
Se több, se kevesebb. (Funkcionál = működik. Funkcionális tehát az, amitől egy adott dologban jobban működünk.)

Ez mindig is így volt, csak régen nem volt ilyen hangzatos neve, és nagyon nem is jutott eszébe senkinek rugózni rajta, mert hát nyilvánvalóan azért edzett az ember, mert el akart érni valamit, és azt tette, ami a cél szempontjából ésszerű – azaz CÉL-szerű – volt. És mivel alapesetben az edzés már önmagában célirányos tevékenység, elé tenni azt, hogy funkcionális (cél-szerű) egyszerű tautológia, szükségtelen szóismétlés.

Ám a fitnesz-iparban ez már korántsem evidens.

Ott igen gyakran előfordul, hogy nem célirányosan felépített, progresszión alapuló edzés, „training” folyik, hanem véletlenszerűen összesorsolt gyakorlatokból álló, átgondolatlan „workoutok” sorozatát kapja az ember a nyakába, és az sem ritka, hogy egy-egy újonnan kitalált eszköz, gyakorlat vagy mozgásforma az égvilágon semmilyen pozitív hatással nincs semmire, az önjelölt guru értelmi szerző bankszámláján kívül.

Ez mindaddig így is lesz, amíg a társadalom ki nem húzza a fejét a homokból és nemet nem mond az instant megoldások egyébként nyilvánvalóan kamusi ígéretére.
És ezen a fegyvertényen az sem fog változtatni, ha minden égbekiáltó marhaság elé odabiggyesztjük a funkcionális jelszót.

Csak csendben jegyzem meg, bezzeg furcsa módon a mai napig nem nagyon hallok olyat, hogy funkcionális pingpong, funkcionális kosárlabda, funkcionális gátfutás vagy funkcionális birkózás… Nyilván nem véletlen ez sem.

De térjünk vissza a célszerűségre: ha pontosítjuk, mit is értünk alatta, még az sem kizárt, hogy kapunk egy épkézláb definíciót.

Kezdjük ott, hogy

mi a cél?

Ezt kétféleképpen lehet nézni.
Konkrétan nézve lehet egy bizonyos sporton vagy szakmán belüli jobb teljesítmény.
Globálisan nézve az emberi test optimális működése.

Mikor optimális valaki működése?

Az FMS-ben van erre egy könnyen belátható, egyszerű modell, a teljesítmény-piramis, amely a teljesítmény összetevőit grafikusan ábrázolja. Optimális esetben egy olyan háromszintes piramist kapunk, melynek alapját az alapvető emberi mozgásminták képezik, erre épülhet fel az általános kondícionális képességek szintje (pl. erő, gyorsaság, állóképesség), míg a csúcson a sportág-specifikus készségek, az ügyesség, a technika foglal helyet. A három „gerendát” nemcsak önmagukban, hanem egymással való viszonyukban is értelmeznünk kell. Egyik épül a másikra, szélesebb a bázis, mindig marad „ütközési” zóna, egyfajta biztonsági tartalék.

Ha ez az egyensúly bármilyen formában felborul, azt a teljesítmény megszenvedi. Ha az alapvető mozgásmintákkal gond van, beszűkült a mobilitás, nem kielégítő a stabilitás vagy aszimmetriákat tapasztalunk, az olyan, mintha behúzott kézifékkel akarnánk gyorsítani. Az is könnyen belátható, hogy hiába marha erős valaki, ha a sportja technikáit, taktikáját nem ismeri, hátrányba kerül. Mint ahogyan a sportági ügyesség sem elég önmagában, ha nincs meg hozzá a megfelelő erő, gyorsaság vagy épp állóképesség.

És persze ugyanígy az egyes területeken belül is fontos figyelni, hogy ne legyenek lemaradások vagy „fehér foltok”. Az állóképességi sportolónak is szüksége van alap-erőszintre, a szétnyúlt, hipermobil vállízület nem ellensúlyozza a bekötött, görbe hátat  és hiába van remek taktikai érzéke annak, aki technikailag kutyaütő.

Ebből mi következik?

Hát, tőlem is csak azt kapod, ami minden profi alap válasza az ilyen általános kérdésekre: „Attól függ.”
Hogy konkrétan a te számodra a te sportodban mi „funkcionális” és mi nem, az nem az eszköztől, nem a gyakorlattól és nem is a hagymázos áltudományos maszlag-körítéstől függ, hanem az dönti el, hogy állsz ezeken a területeken, összességében mik a gyenge láncszemeid, és azokat hogyan lehet a – meglepetés! 😀 – leg-CÉL-szerűbben fejleszteni.

(Ezen a ponton rettentően kikívánkozik belőlem egy dörgedelem a „sportspecifikus erőnléti edzés” elnevezésű elmebajról, de visszafogom magam, az majd egy másik cikk témája lesz hamarosan.)

De hogy mégse hagyjak senkit

definíció

nélkül:

Funkcionális edzés tehát az, ami úgy fejleszti a 3 említett összetevő valamelyikét, hogy közben jó esetben transzferhatással javítja – vagy legalábbis szinten tartja, de semmiképpen nem rontja! – a másik kettőt ÉS hozzájárul az optimális piramis-forma kialakításához.

Ezért van az, hogy az általános kondíciós képességeken belül az erőfejlesztést, azon belül pedig a felhúzást tartják az egyik legfunkcionálisabb gyakorlatnak, és az esetek túlnyomó részében ez valóban így is van. De a guggolás is jó példa, pl. a lábtolással szemben, mert aki egyre nagyobbat guggol, annak számos más képessége is fejlődik (nagyobb a carryover, avagy transzferhatás a – hihi 🙂 – CÉL-tevékenységre), míg aki a lábtolásban fejlődik, az jellemzően csak abban az egy gyakorlatban lesz jobb. Ellenben a fit-labdán vagy bosu-n, csukott szemmel és egylábon végzett fej fölé nyomást maximum akkor tudnám funkcionálisként elképzelni egy egyébként egészséges személy esetében, ha az illető arra gyúr, hogy Münchenben az Oktoberfesten tudjon majd részegen felszolgálni földrengés alatt is.