(Importálva innen.)

Úgy döntöttem, ideje újraéleszteni szegény elhagyott blogomat 🙂 Mivel eltelt időközben néhány év, változott a közönség és változtam közben én is. A blog hőskorában még csak készültem az instruktori vizsgámra, ma már StrongFirst Senior Instruktorként Pavel nemzetközi oktatói gárdájának tagja és itthon, Debrecenben egy elkötelezett SF oktatói-tanulói közösség vezetője vagyok. Ezért talán érdemes azzal (újra)indítani, hogy újradefiniáljuk a nevet, azon túl, hogy eredetileg a Szovjet Néphadsereg egységeinek “edzőtermeit” hívták így, amik jellemzően leharcolt pincék voltak, egy halom régi füles vassúlyzóval a padlón.

A sarok fizikálisan létező hely a Corpusban, ahol az edzéseket tartjuk, a világban, ahol a képzések alkalmával megfordulok; virtuális hely a neten, Facebookon, Instagramon, itt a blogon; és átvitt értelemben létező “hely” az így kialakult közösségünkben. Ezen helyek mindegyikén szívesen látok (látunk) bárkit, akinek van kedve és bátorsága belépni.

De mihez kell ide bátorság?

A közhiedelemmel (és főleg a kettlebell StrongFirst-ön kívülre terjedése óta egyre általánosabb gyakorlattal) ellentétben NEM a horribilis mennyiségekhez, az egetverő intenzitáshoz, a bukásig/hányásig történő edzéshez. Sőt, megkockáztatom, hogy az ész nélküli keménykedés igazából a gyávaság jele.

Hahh, minő eretnekség!

Pedig mily felemelő mindig “hősként” távozni az olyan edzés végén, ahol gyakorlatilag a túlélésért küzdöttél. Akkora király vagy olyankor. Ugye? Ugyeugye. Tudom én 😉

Pedig ilyenkor nem más történik, mint hogy a hosszú távú fejlődés lehetőségét feláldozzuk a pillanatnyi dicsőségért. Vagy az objektív eredmények hiányát palástoljuk vele.

Az edzés ugyanis egy folyamat, ami nem egyenlő a pillanatok összességével. Egy folyamat, amelynek során valahonnan valahová fejlődünk. Olyan, mint egy girbegurba, hol meredek, hol laposabb, fel-le hullámzó lépcsősor, amelynek az egyes edzések a fokai. Láttál már olyan lépcsőt, aminek minden foka egyformán toronymagas? És hová vezetett? 🙂

Ha így nézzük, logikus, hogy az edzés hierarchikusan épül fel, az alsóbb szinteken túl kell jutni, hogy a felsőbbekre érjünk, ezt eddig nem nehéz belátni. Miért derogál mégis megteremteni az alapokat, dolgozni a mobilitáson, stabilitáson, technikán, mielőtt “zúzunk, mint állat”? Vagy miért nem népszerű az erőfejlesztés?

Mert az nem adja meg a fentebb említett hősiesség érzetét. Ha nem vagy edzés végére teljesen kimerült és nincs másnap bődületes izomlázad, akkor ott bujkál benned a félelem, hogy nem tettél eleget, nem is vagy jó ember (vagy mi). Vagy neadjisten az úgy már nem jogosít fel arra, hogy gátlástalanul üresre zabáld a hűtőt utána.

Pavel úgy szokta magyarázni, az erőedzés olyan, mint mikor pénzt teszel a bankba. Minden nap (minden edzésen) valamennyit. Nem az összeset, mert akkor miből élnél, és miből tennél félre holnap? (Vagy röviden csak mert nem vagy hülye :D) Nem. Hol többet, hol kevesebbet, rugalmasan, ahogy az életed “adja”.

Ha elég sokáig rakosgatsz rendszeresen pénzt a bankba, idővel annyi gyűlik össze, hogy elég lesz aztán bármire, fordíthatod, amire akarod. Ha már elég erős vagy, az erődet felhasználhatod a gyorsaságod, erőnléted, állóképességed növelésére, a zsír lepucolására vagy éppen az izomtömeged növelésére.

Erő nélkül is megpróbálhatod, de kb. olyan lesz, mint lóvé nélkül vásárolni. Vagy megmaradsz a vágyakozásnál, netán próbálsz esetlenül alkudozni, vagy veszel föl devizahitelt (bocs, akinek tényleg van) és majd idővel jól megszívod.

Szóval visszatérve az alapkérdésre: mihez kell nálunk bátorság? Ahhoz, hogy szembe merj menni a divatos trendekkel, a társadalmi elvárásokkal, a fogyasztói birkamentalitással.

Hogy ezalatt egészen pontosan mit értek, az kiderül a következő posztból 🙂

Csatlakoznál hozzánk?

További infó induló kezdő csoportunkról