Miért nem edzünk mi veletek?

(Importálva innen.)

Mert nekünk a KBDB-nél az a meggyőződésünk, hogy az nem professzionális viselkedés.

Ezzel természetesen nem kötelező egyetérteni. Nem zárom ki a lehetőségét, hogy más szempontok alapján, más logikával más következtetésre is lehet jutni. De talán a mi álláspontunkat is meg lehet érteni, ha végiggondoljuk a mellette szóló érveket.

Tanítványaink nem azért fizetnek edzésdíjat, hogy cirkuszi show-t lássanak, és nem is azért, hogy magunkat eddzük, hanem hogy rájuk figyeljünk, őket tanítsuk, javítsuk, hogy tippeket adjunk, segítsük a fejlődésüket. Ami figyelmet elvon az, ha én is edzek, azt tőlük vonja el.

Lehetne azt mondani, hogy attól még, hogy mi is csináljuk, még tudhatnánk rájuk is figyelni. Az ám, csakhogy a SF rendszerű kettlebell edzés egyik alapelve a belső fókusz: amikor edzünk, magunkra koncentrálunk, arra, amit csinálunk és ami a testünkben történik. Ha én közben a csoportot pásztázom, tulajdonképpen vizet prédikálok és bort iszom. És a tanítványt is gyakorlatilag lábon lövöm azzal, hogy ellehetetlenítem számára az egyébként elvárt belső fókuszt, hiszen egyszerre kell figyelnie rám és magára.

Különben is, ha én is edzek, valószínűleg ott vagyok egy helyben, elöl, és abból az egy szemszögből behatárolt az, amit észreveszek. Ha valakit végig csak szemből látok swingelni, nem feltétlenül fogom észrevenni, ha kezd görbülni a háta az alján vagy ha ráhúz derékból a tetején. Vagy ha én is lenn vagyok alkartámaszban, fejem egy vonalban a gerincemmel és a két öklöm között nézek le a földre, ahogy tanultam és ahogy tanítom, hogy fogok meglátni egy lelógó derekat?

Továbbá, ha én is edzek, még ha észre is veszek valami hibát, a javítás valószínűleg maximum is annyiból fog állni, hogy odakiáltok az illetőnek valamit – nem fogok állandóan megállni, odamenni, „kézrátételes” javítást alkalmazni. Mert ugye „nekem is van még 3…”. Ha meg igen, akkor milyen alapon várhatnám el a tanítványomtól, hogy ő viszont ne kapkodja fel folyton a mobilját edzés közben…?

Mondhatnánk azt is, hogy, jó, a kezdőben még lehet, hogy így van, de a haladóban már úgyse kell nagyon javítgatni. Pedig a helyzet az, hogy minél haladóbb valaki, annál nagyobb figyelmet igényel.
Ezt úgy értem, hogy amikor valaki még kezdő, akkor nagy, feltűnő hibákat csinál, olyanokat, amiket még akkor is látok, ha háttal állok és becsukom a szemem 🙂 A haladóknál viszont a különbség sokszor csak néhány milliméter, még ha ott állok is mellette, a szememet is ki kell néznem, hogy észrevegyem. Persze ha ott nyomom elöl, akkor ez esélytelen.

És a másik oldala a dolognak: az oktatónak, ha komolyan veszi a dolgát és magát, megvannak a saját céljai, az azoknak megfelelő programja, amit követ, és ezek a legritkább esetben esnek egybe a tanítványokéival. Minden csoport máshol tart és mást igényel. Ha én minden csoport minden edzését végignyomom, akkor hol van az én saját fejlődésem céltudatossága, tervezettsége? Lehet, hogy együtt tolni az edzést „buli”, de én magam sem szeretnék olyan oktatóhoz járni, akinek az egyetlen célja az, hogy jól szórakozzon. (Az ellenkezőjét már meg sem említem, amikor a saját edzését erőlteti valaki a csoportjára is – olyankor neki kéne fizetnie nekik, és nem fordítva.)

Egyébként sokszor az ilyen ártalmatlan, motiválónak szánt, „jó buli” jellegű együtt edzés is visszásan, egyfajta ego-tripként csapódik le a tanítványoknál, mintha az edző folyamatosan bizonyítani, vagy ami még rosszabb, villogtatni akarná, hogy ő márpedig nagyobb súllyal, jobban bírja ugyanazt, és azt várná, hogy megtapsolják, de minimum is csodálják.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem ajánlatos a tanítványokkal együtt edzeni. Minden további nélkül lehet – csak akkor összejövünk egy külön időpontban, rendezvényen, barátilag, és nem kérünk pénzt érte. Az órarendbeli edzéseken ellenben a tőlünk elvárható igényességgel és odafigyeléssel járunk el.