Korrekció, rehab a gyakorlatban

(Importálva innen.)

Sokszor belefutok abba, hogy valaki ódzkodik bárminemű felméréstől vagy titkolni próbálja, ha fáj valamije. Ezt sose értettem, amíg aztán meg nem világosodtam az okokról.
Többnyire arról van ugyanis szó, hogy az illető nem tudja elképzelni, hogy attól még, hogy egy-két dologgal gond van, igenis lehet teljes értékű edzést végezni.
Az a tévképzet, hogy sérülés esetén maximum is csak “maszatolni” engedem majd, vagy még azt se, vagy ha kiderül, hogy vannak finoman szólva ápolásra szoruló mozgásmintái, akkor hónapokig csak “gyógytornázni” fog, és úgy egyáltalán, beleesünk valamiféle köldökbefordulós, mániákus, öncélú, korrekciós ördögi körbe.

Hát kérem, ez nem így van. Legalábbis nálunk nem.

Ez is kell – de nem kizárólag.

A mozgásminőség tesztelésének lényege az, hogy el tudjuk választani a korrekcióra szoruló mozgásmintákat az épektől. Mindegyiken dolgozni fogunk, ne aggódj. Amin javítani kell, azon javítunk, ez nem vitás. De nem erről akarok ma írni, erről úgyis rengeteg szó esik. Hanem arról, hogy emellett viszont, amit terhelni lehet, azt terheljük, helló.

Hasonló a helyzet, ha sérülés van. Én edző vagyok, nem orvos, gyógytornász vagy terapeuta, és nem is szándékozom odakontárkodni az ő területükre. A gyógyításhoz való hozzájárulásom mindössze annyi, hogy a magam részéről hagyom (és fondorlatos hátsó utakon elérem, hogy a tanítvány is hagyja) békén gyógyulni azt, aminek gyógyulnia kell.
Az én dolgom, akárcsak a mozgásminőségi problémák esetén, megint csak az, hogy el tudjam választani egymástól azokat a mozgásmintákat, amik irritálják a sérült részt, és azokat, amiket “büntetlenül” lehet terhelni.

Mindenki utálja, ha fáj valamije. És természetesen türelmetlen is. És ha nincs kellőképpen elfoglalva mással, akkor folyton próbálgatja, hogy “jó-e már” végre. Ez pedig a lehető legnagyobb öngól, amit el lehet követni – kb. azzal egyenértékű, mintha lenne egy szúnyogcsípésed, amit folyton megvakarsz, csak hogy kiderítsd, viszket-e még – így nyilván sose fog, hiszen a próbálgatástól folyton újrasérül.
Mi tehát a megoldás? Azokra a mintákra koncentrálunk, amit nem érint a sérülés. És azokat terheljük. Úgy rendesen, hogy érezzed a törődést 🙂 Ugyanúgy célokat tűzünk ki rájuk, felrajzoljuk az utat, mérjük a fejlődést, mint a többieknél, akik egészségesek – hiszen az ép mintáid neked is egészségesek 🙂
(Emellett pedig szedjük a gyógyszert, járunk fizikoterápiára, gyógytornára vagy végezzük a korrektív gyakorlatainkat, nyilván.)

2x32kg – ez is a “rehab” része… 😉

Van egy roppant kreatívan “Vízszintes alatt”-nak elnevezett program nálunk, amit azok szoktak megkapni, akiknek valami vállprobléma miatt nem ajánlatos fej fölötti munkát végezni. Tehát nincs benne semmi vízszintes fölé menő gyakorlat. Van ellenben minden más, többek között brutális swinges részek is.
Fontos megérteni, hogy a “brutálisság” itt nem öncél ám! Az egész eljárás elsődleges és legfontosabb célja az, hogy a delikvens energiáit átcsatornázzuk a “veszélytelen” területekre, hogy ne essen kísértésbe próbálgatni a sérült részt. Mindezt persze lehetőleg értelmes formában, célok, stb., de ezt írtam fentebb.

Eredetileg ezt a programot Vikinek írtam. Snowboardozás közben ráesett a vállára és nagyon hosszasan, nehezen gyógyult. A többiek a csoportjában persze sajnálták, hogy “rehabra” kényszerül. Eleinte. Aztán, amikor látták, hogy ez egészen pontosan mit is takar (és hogy olykor jóformán négykézláb mászik ki az öltözőbe), egyre többen kérdezték, hogy nem-e lehetne-e, hogy ők is a “rehab” programot csinálják…?
Mert hát nem lehetett nem észrevenni: Viki a nagy súlyoktól megerősödött, a sok swingtől az állóképessége szárnyalt, ránézésre csinosodott – ha a sérülésért nem is, de sok minden másért lehetett irigyelni 🙂

Szóval, ha rafkósan van összerakva a “rehab”, akár még vonzó is lehet, hitted volna…? 🙂